Elmentem lovat mosni

Egyszer régen, nagyon régen, Norvégia közepében (vagy hogy is van ez...) laktunk egy darabig. Pippa dobolt, a lányok meg mindenféle mulatságokkal foglalták el magukat, mint például hátmosó-kefe vásárlás és tollas sisakú katonák elől való futkározás. Ezen kívül remekül lehetett ott csónakból lábat lógatni és ebihalakat a pocsolyákból bottal kihalászni is. A családi idillt csak a macskapisi szaga zavarta meg időnként, de az úgyis máshol volt. A helyi őslakosokkal való kapcsolatteremtés sem okozott gondot. Pippa például a mai napig meséli a történetet, amikor két más-más dialektust beszelő norvégnak tolmácsolt, majd mikor mindent jól megbeszéltek, az egyik megkérdezte: "Te milyen nyelven beszélsz?" Edi emlékezetében pedig élénken él az a szőke, kékinges német kisfiú, akivel nagyban dúlt a szerelem, csak éppen néha meglepődött, mikor Edi rosszkor használta azt két szót, amit németül tudott: "ja" és "nein". Kávét és süteményt rendelni pedig még mindig mindhárman remekül tudunk.
Az azonban örök rejtély marad, hogy Edi miképp is kötött szoros, sőt, meglehetősen verbális és kommunikatív kapcsolatot a helyi gyerekekkel; mindenesetre Kató és Pippa eleinte azt hitték, a gyerek képzelete túl élénk, de később beigazolódott a dolog.
Egy szép napon ugyanis Edi helyes kis programot beszélt meg barátnőivel. Csak épp "otthon" felejtett el szólni. Így esett, hogy néhány óra múlva az egész szálloda gyerekkereső misszióra lett befogva, Kató zokogott, és már-már a rendőrséget és a helyi magyar követséget (ha volt ott egyáltalán ilyen) riasztotta, Pippa pedig addig-addig nyugtatgatta (mondván, rossz pénz nem vész el), míg Edi be nem libegett, és könnyedén közölte:
- Elmentem lovat mosni.