Kukázás

Na jó, elmeséljük ezt is. Nem szégyen. Nincs ebben semmi rossz. Igen, mi már kukáztunk. Együtt, családilag. Nem is akárhol. Hanem a fenséges Itáliában. Mi azelőtt még sohasem kukáztunk, viszonylag szelíd, egyszerű és konszolidált kis család voltunk mindig is, néhány apró incidenstől eltekintve nem zavartunk sok vizet, se a sorból ki nem lógtunk túlzottan (akkor még). Lejártunk a Mari ABC-be, vagy a Naccsemegébe (ami a Kiccsemegével szemben volt található Szombathely főterén), péntek reggel pedig néha a piacon lángosoztunk. De hiába, Olaszország... - az egy más világ! Ott egészen új távlatok nyíltak meg előttünk a vásárlási kultúrát illetően. Hiszen a mi Főterünk magyaros fegyelme (még a Naccsemegét is beleértve) merőben tér el minden valamire való piazzától; a városi piacunk - lángos és lacikonyha ide vagy oda - sem fogható a velencei mercatohoz. Tátva is maradt szemünk-szánk, amikor az egész napos kóválygás után odakeveredtünk a piactérre. Ami akkor ugyan zárva volt már, árusok és vevők már mind rég hazamentek a száradó ruhák mögött hűvöslő házaikba kis koszos bambinóikhoz, hátrahagyva a maradékot - olyan gyümölcsöket, szőlőfürtöket, barackokat, zöldalmákat, amilyeneket mi addig maximum a határon átcsempészett osztrák magazinokban láttunk, és már akkor sem értettük, hogy 20 kilométerrel odébb vajon mitől háromszor akkora a szőlő, mint a mi saszlánk. És most mindez ott volt előttünk, láthattuk, kóstolhattuk, vihettük, ingyen és bérmentve! Néztünk is nagyokat, nevetgélve mentünk standról standra (mondhatnám, strandról standra, bár ez csak közvetve igaz) majd elő a szatyor, vittük a szajrét. Másnap már célirányosan mentünk kukázni. És semmit sem találtunk. Hiába, az ilyesmi megismételhetetlen. Nem érdemli meg kétszer az ember. Talán a szocializmus szellemének volt ellenére az ilyesfajta móka. De az is lehet, hogy csak álmodtuk.